(2009. november)
A mozikban többféle filmformátummal találkozunk. A régi, archív filmek képkockájának oldalaránya 4:3 (1,33), ami ugyanakkora, mint a hagyományos televízióképé. A „normál” szélesvásznú film oldalaránya 1,85, viszont a manapság forgatott filmek jórésze 2,39-es (korábban 2,35) CinemaScope formátumú. Másfelől, ha megnézzük a projektorok LCD vagy DLP chipjeinek fizikai méreteit, illetve natív formátumát, akkor – bár többféle arány is előfordul – a leggyakoribb a 4:3, illetve a házimozi vetítőknék a 16:9 (1,77). A 16:9 egyúttal a HDTV adások, és természetesen a mai TV-vevőkészülékek képformátuma is.
Házimozi céljára készített projektorokban mostanság kizárólag 16:9-es formátumú chipeket használnak. Igaz, a CinemaScope filmet előtorzítva, majd anamorf előtét objektívvel vetítve ugyanúgy kihasználhatjuk a 16:9-es chip teljes felületét, de ez egy másik történet. Most azt szeretnénk elmesélni, hogy hogyan született meg a 16:9-es formátum, és miért éppen ez lett az általános szabvány, amely valamiféleképp összeköti a hagyományos és az elektronikus (digitális) filmet, ugyanakkor a nagyfelbontású televízió képformátuma is.
A 4:3 képformátum még a XIX. századból származik. Maga Thomas Alva Edison választotta a kép szélességének és magasságának arányát 4/3-ra, más szempontok mellett azt is tekintetbe véve, hogy vízszintesen (két szemünknek köszönhetően) nagyobb a látóterünk, mint függőlegesen. Azt sem árt tudomásul venni, hogy ha egyenesen előre nézünk, szemünk mozgatása nélkül, akkor az éleslátás a látótér széle felé bizony erősen csökken. Mindazonáltal egyszerű önmegfigyeléssel megállapíthatjuk – még ha nem is pontos számszerűséggel –, hogy vízszintesen relatíve szélesebb kép nézése lenne kellemesebb és kívánatosabb, mint ami a 4:3 aránynak megfelel – különösen, ha nem túl közelről nézzük a képet.
Ezt a tényt csakhamar felismerték a film és a televízió úttörői és továbbfejlesztői, de a 4:3-as szabvány sokáig megkötötte a szélesebb formátumokról álmodozók kezét. Sajátságos módon a film hamarabb le tudta dobni ezt a béklyót, mint a televízió. A televíziós műsorsugárzás indulásánál – éppen a filmek problémamentes közvetítése miatt, na meg talán a hagyományok iránti tiszteletből – a 4:3 formátumot választották, amely azután ötven-hatvan éven át uralta a televíziót/videót, mígnem sokszori próbálkozás után, először lassan, aztán egyre gyorsulva, a televízió világában is terjedni kezdett egy új formátum, a 16:9. Valójában nem is elsősorban a televízió igényei, hanem az idősebb testvér, a film ösztönözte a változtatást. Mielőtt azonban megkérdeznénk, hogy miért éppen 16:9, térjünk vissza a filmhez!
A filmnél sokkal egyszerűbb volt új, szélesebb formátumok kipróbálása és bevezetése, mint a televíziónál. Egyszerű maszkolással, azaz a képkocka magassági méretének csökkentésével megoldható a probléma mind a felvételi (kamera), mind a vetítési (vetítőgép és vászon) oldalon. Ha a hasznos filmfelület nagyságának megőrzése érdekében nem akarjuk a filmkockát kisebbíteni, akkor a másik megoldás a vízszintes optikai torzítás (anamorf objektív) használata – felvételnél a kép összenyomása, vetítésnél a széthúzása.
A harmincas évektől kezdve ezért a film világában sűrűn követték egymást a legkülönbözőbb széles formátumok. Legtöbbjük rövid életű volt, hiszen azért itt is felmerült az a gond, hogy a hibátlan vetítés feltételeit lehetőleg minden moziban meg kellett teremteni, így a formátumokat nem volt célszerű nyakló nélkül változtatgatni: végül is néhány széles formátum hosszabb ideig fennmaradt, köztük a ma is közismert filmes arányok.
Az 1,33 (4:3) mellett, illetve ezt meghaladva használatos az 1,67-es (európai széles), az 1,85-ös (amerikai széles), a 2,20-as (Panavision) és a 2,35-ös (CinemaScope, valójában 2,39-re módosított) filmes képformátum. Ezek között is az 1,85-ös és a 2,35-ös formátum a leggyakoribb.
Az 1980-as években, amikor komoly formában először merült fel a filmek kiváltása a nagyfelbontású digitális videóval ("elektronikus filmmel"), fontolóra vették, hogy szüksége lenne a 4:3-tól eltérő széles elektronikus formátumra. Igen, de mekkorára, hogy valamelyest illeszkedjen a meglévő filmes arányokhoz?
A legenda szerint – amely ez esetben igaz történet – Kerns Powers, az amerikai David Sarnoff Research Center vezető munkatársa a fent említett filmes formátumoknak megfelelő téglalapokat rajzolgatott, amelyek oldalaránya természetesen különbözött, de a területük egyforma volt. Csakhamar rájött arra, hogy a legmagasabb (1,33) téglalap és a leghosszabb (2,35) téglalap befoglalható egy 1,77 oldalarányú (16:9-es) téglalapba, azaz bármelyik köztes filmformátum a megfelelő maszkolással maradéktalanul megjeleníthető egy 16:9-es felületen. Mi több, belül pontosan kiadódik egy szintén 16:9-es, csak kisebb területű téglalap, amelyet magasságban a 2,35-ös, szélességben pedig az 1,33-as téglalap oldalai határolnak. Azaz egy nagyobb és egy kisebb 16:9-es téglalap által határolt sávba az összes (egyenlő területű) filmes formátum „belefér” az 1,33-tól (4:3) a 2,35-ig (21:9). Az itt leírtakat szemléletesen egy ábrán tudjuk bemutatni.
A belső és a külső, szagatott vonallal jelölt téglalapok oldalaránya 1,77 (16:9). Az összes többi formátum ezek között található (egyenlő nagyságű területeket feltételezve)
Tény, hogy a 16:9-es képoldalarányt az SMPTE (Society of Motion Picture and Television Engineering) 1984-ben nyomban elfogadta mint a nagyfelbontású televízió/videó képformátumát, amely ezt követően hamarosan a HDTV világszabványává vált.
Az már a sors iróniája, hogy az eredeti cél a filmet kiváltó digitális moziformátum megalkotása volt, ám az új képformátumot szinte azonnal „kisajátította” a nagyfelbontású televízió.
Nagy Árpád
